Ez az év (2018) hegyek szempontjából mélyrepülés volt, igaz Ausztráliában a Blue Mountains javított egy kicsit a helyzeten, de akárhogy is nézem, az csak egy kirándulás volt.
Hétvégére egy tátrai túrát terveztünk, de közbeszólt az élet. Szombat este munka volt, így maradt az egynapos verzió. Ideális körülmények között belefér a Tátra-csúcs egy napba, de novemberben már nem mindig ideálisak az útvonalak.
Három órakor kelek, négykor indulunk. A forgalom kicsi, lehet haladni rendesen. Fél nyolckor a hátunkon a motyó. Egy óra múlva már a Poprádi-házban kérjük ki a Kofolát és a kávét. Ittatok már Kofolát izotóniás porral? Egész jó, de habzik, mint a mosópor. 🙂
Az Omladék-völgy sok emléket előhoz, szép mászásokat és a sokat emlegetett lavina balesetünket. A lavina óta nem jártam errefelé, érdekes volt elemezni a hibáinkat.
Jól haladtunk fölfelé, de a kuloárban már nehezebb volt a mozgás. A hó-szikla arány pont olyan volt, hogy nehéz volt eldönteni, melyik a rosszabb, sziklát mászni hágóvasban vagy bakancsban havaskodni. Az utóbbi mellett döntöttünk, fölfelé bakancs, lefelé már hágóvas.
A fölső részen volt egy izgibb szikla betét, ami nem igazán nehéz, de itt-ott jeges, mellette nehézkesen lehet berakni valamit biztosítás gyanánt. Egy éket csak beegerészek, jó az, csak ne essek bele. 🙂 Felnézek és meglátok egy bent hagyott hevedert, öröm és boldogság.
A csúcs alatti szakasz már egész barátságos, vannak vasak beépítve. A kereszt mellett egy-két fotó, felszerelés átrendezés, teázás, majd tűz lefelé. Lefelé már hágóvasban megyünk, egész jó haladunk, de a sötétség egyre jobban ránk ül. Laci lehajol, a sisakra rögzített kamera letörik a ütődéstől, már pattog is lefelé. Nem bízunk benne, hogy meg lesz, de mellénk szegődik a szerencse, megtaláljuk pár méterrel alattunk. A hóesés varázsát beárnyékolja az a tény, hogy egyre jobban csúsznak a kövek, nem egyszerű a helyzet. Nehéz a reggeli nyomainkat megtalálni, néha csak a szimatunkban bízhatunk, de egy a lényeg, mindig meglátunk valami útjelzést. A kőembernek is tudunk örülni, itt nincs jelzés, nincsenek táblák, ez egy igazi vad hely. Rengeteg szikla szétszórva, a fejnyi nagyságútól a mikrobusz méretűig. Szép lassan elérjük a házat, betolunk egy kis koffeint és irány haza, bár még a kocsi is egy óra gyalog, de végre aszfalton. Egyébként utálunk aszfalton bakancsban caplatni, de most maga volt a kánaán.
Három és fél óra autózás után lett vége a huszonhárom órás kalandnak.
Nincs okom panaszra, kemény volt, tologattuk a határainkat erre-arra.
212 thoughts on “Vysoká – húzós kaland a Tátra-csúcson”
Comments are closed.